10.Fejezet-Az árvaház

Sajnálom a sok késést csak egy csomó dolgom volt mostanában és nem jutottam gépközelbe.Most újra itt vagyok egy elég hosszú fejezettel,remélem mindenkinek tetszeni fog.Szombat reggel elutazom nyaralni egy hétre de előtte még lehet hogy felrakok egy új fejezetet.
Puszi:Serena

Nagy karikákkal a szemem alatt és fejfájással ébredtem.A rossz kedvemet csak tetőzte az eső és a szürke ég.Teljesen feketébe öltöztem a hangulatomat tükrözve:fekete csőnadrág,fekete topp,fekete pulcsi,cipő,táska stb.
-Valaki vagy nagyon rossz kedvű vagy gyászol.-jegyezte meg Alice az első órán nevetgélve.Csak fintorra futotta a hangulatomból.Sosem fogom megérteni hogy Alice hogy lehet mindig ilyen jókedvű...........Így telt az egész hét,rosszkedvűen és fejfájással.Annyi megválaszolatlan kérdésem és gondom volt hogy zúgott a fejem.Szombat reggel pontban 8-kor ébresztett a vekkerem.Kelletlenül másztam ki az ágyamból majd megmostam az arcom és a fogam.Belebújtam az új,feszes,fekete csőnadrágomba,hosszított szabású,fehér pólómba,piros kardigánomba majd a feket Conversembe.Egy vállon átvethető táskámba már tegnap bepakolt nekem Susan mindenféle kaját,itókát,egy mobilt meg hasonlókat.Lementem a földszintre ahol csak Susannel találkoztam.
-A többiek még alszanak.-suttogta.Bólintottam majd leküzködtem a reggelimet.Egy újabb fogmosás következett majd megpróbáltam valamit kezdeni a hajammal.Miután úgy 100-szor átfésültem tökéletes,fekete,hullámokban omlott a vállamra.Kinéztem az ablakon és megpillantottam egy fekete,elegáns és drága kocsit.Rögtön tudtam hogy ezek Alicék lesznek.Gyorsan belebújtam a Frankietől kapott fekete,bőrdzsekimbe a nyakam köré tekertem a piros-fekete kockás kendőmet és felkaptam a táskám.
-Este felé jövök!-mondtam majd két puszi után magára hagytam Susant.
-Helló!-köszöntem Alicenek aki az ajtóban várt rám.
-Szia!-üdvözölt mosolyogva majd megölelt.Besszáltunk a kocsi hátsó ülésére.
-Helló!-köszöntem az elöl ülő Esmének és Carlisenak.
-Tessék itt van az útleveled,személyid és anyakönyved!Mind hamis de kérni fogják az árvaházban és így jobb ha vannak nálad.-mondta és átnyújtott nekem egy nagy adag papírt és igazolványt.Anabell Cullen név állt benne,17 éves,tanuló.
-Hogy csináltad?-kérdeztem elképedve.
-Az maradjon az én titkom.-mondta cinkos mosollyal.
-Alice,ha egyszer lebuksz én nem fogom kifizetni az óvadékot.-mondta Carlise.
-Nem is kell,mert sosem fogok lebukni!-mondta vigyorogva Alice.Carlise csak megcsóválta a fejét majd elindította a motort.Carlise gyorsan de határozottan vezetett így gyorsan kiértünk a repülőtérre.A korábban már megvásárolt jegyekkel felsszáltunk a gépre és innentől kezdve minden ment magától.Felszálltunk majd le,fogtunk egy taxit és már indultunk is az árvaházhoz.Kiderült hogy hosszú az út így én el is aludtam.
-Anabell!Megjöttünk!-ébreszgetett Alice.Kinyitottam a szeme.Felemeltem a fejem Alice válláról és kipillantottam az ablakon.Nem ismertem fel a helyet ahol voltunk.Egy nagy,régi épület előtt parkolt le a taxi..
-Ez itt az árvaház.-mondta Alice és a régi épületre mutatott.Bólintottam és mind a négyen kiszálltunk.Idegesen babráltam a hajammal és követtem Esmét és Carliset a kapuhoz.
-Ne aggódj.Minden rendben lesz.-nyugtatott Alice és megfogta a kezem.Megszorítottam jéghideg kezét és elnyomtam magamban a kétségek áradatát.Carlise kopogtatott kettőt majd várt.
-Jó napot!Capital árvaház,Mrs.Sombero vagyok!-köszönt meglepetten a nő.Őszhaját konytba csavarta,szürke kosztümöt viselt,ráncos arcán szemüveget viselt.
-Jó napot!A nevem Carlise Cullen ő itt a feleségem,és a két lányom.Szeretnénk egy 3-4 év körüli kislányt örökbefogadni.-mondta Carlise egy barátságos mosollyal megfűszerezve.A nő egy ideig meglepetten,elkerekedett szemekkel nézett minket majd összeszedte magát,bólintott és beinvitált minket.
-Ki kel majd tölteni jó pár nyomtatványt,kérnék igazolványokat,munka igazolványt és még mi egy mást.-mondta a nő.
-Jól van,először megnézhetnénk a gyerekeket?-kérdezte Carlise még mindig mosolyogva.
-Persze.Persze.-mondta a nő.Felvezetett minket az emeletre és ott egy nagy szobába terelt be minket.Ott 2-8 éves korig voltak a gyerkeek vegyesen.Mind szürke,egyenruha féleséget viseltek és fa játékokkal játszottak.Ápoltak voltak csak szürkék és kicsit vékonyak.Megakadt a szemem egy kislányon aki egyedül üldögélt.Hófehér bőre,dús,egyenes szálú,fekete haja a válláig ért és az elöl fru-fruja a hosszú,fekete szempilláit súrolta.Telt,vörös ajka és amitől ledöbbentem az volt hogy ugyanolyan nagy,macskavágású,kék szeme volt mint nekem.Szikrázóan kék szemében ott volt ugyan az a tűz mint az enyémben.Biztos voltam benne hogy ő Bonnie.Egy szó nélkül gyors léptekkel sétáltam hozzá.
-Szia!Anabell vagyok,téged hogy hívnak?-kérdeztem mosolyogva.Nagy,kék szemeit rám szegezte és hosszasan bámult.Leültem mellé a földre és vártam a választ.
-Bonnie.Bonnie Waldorf.-mondta csilingelő hangján.Pont olyan volt mint az enyém és Alicé csak kicsit magasabb.Időközben Alice is odasétált mellénk és csodálattal nézte a gyönyörű kislányt.Mrs.Sombero is mellénk ért Carlisel és Esmével együtt.
-Ő itt Bonnie Waldorf.Szeptemberben jött hozzánk lassan egy éve.Október 26.-án lesz 4 éves.-mondta Mrs.Sombero.Carlise és Esme félre vonult a nővel gondolom az adoptálásról beszélgettek.Alice is helyet foglalt mellettem a földön.Bonni vonásai ugyanolyan gyönyörűek és finomak voltak mint Alicé vagy az enyém.
-Hasonlítasz az anyukámra.És te is!-mondta Bonnie.
-Tényleg?Miért,milyen volt az anyukád?-kérdeztem mosolyogva.
-Csak arra emlékszem hogy gyönyörű.-mondta.Apró,fehér kezével a padlón dobolt egy számomra ismeretlen ütemet.
-Miért vagytok itt?-kérdezte hirtelen.
-Hogy elvigyünk innen!-mondtam határozottan.Hitetlenkedve nézett rám.
-Mi anyukád rokonai vagyunk és szeretnénk ha inkább velünk élnél.-magyarázta Alice.
-Tényleg?Komolyan mondod Bella?-kérdezte felcsillanó szemekkel.
-Tényleg!-mondtuk Alice-el egyszerre.Bonnie hirtelen pattant fel és ugrott a nyakunkba.3 éves létére nagyon fürge volt.Azon is csodálkoztam hogy hiba nélkül beszélt mintha felnőtt lenne.Esme,Carlise és Mrs.Sombero eltűntek a teremből.
-Anyunak kijei vagytok?-kérdezte miután elengedett minket.
-Unokatestvér féleség.-rögtönöztem.
-Fura.Azt mondták már nincs élő rokonom.-mondta Bonnie.
-Hát,tévedtek!-mondta Alice.
-És hova megyünk?-kérdezte izgatottan a kis Bonnie.
-Forksba.-mondtam.
-Forks?Ti nem New Yorkban laktok?-kérdezte Bonnie.
-Nem.-rázta meg a fejét Alice.
-Akkor én nem megyek veletek.-mondta Bonnie határozottan.Meglepődötten néztünk össze Alice-el majd újra Bonniera néztünk.
-Miért?-kérdeztem értetlenül.
-Nem hagyhatom itt New Yorkot!Csak ez emlékezetet anyura!Ha elmegyek innen el fogom felejteni!-mondta rezzenéstelen arcal.
-Dehogy fogod elfelejteni!Hidd el sosem fogjuk elfelejteni!-mondtam bíztatóan.
-Ígéred?-kérdezte.
-Ígérem.-mondtam és megfogta az apró kezecskéjét.Sosem hittem volna hogy az örökbefogadás ilyen macerás.Egy csomó papír,kérdések és hasonlók.Már délután 3 órát ütött az óra mire végeztünk.
-Akkor irány a reptér!Még pont elérjük a 4-kor induló gépet!-mondta Carlise.
-Arról szó sem lehet!Addig nem megyünk el New Yorkból míg nem vásároltam pár új rucit!-mondta Alice csillogó szemekkel.Carlise ismerte már annyira nővéremet hogy tudja ha valamit a fejébe vesz azt már nem lehet kiverni belőle.
-Hát jó,akkor egy későbbi járattal megyünk.-mondta Esme